Jó estét kívánok, szeretettel köszöntök mindenkit Kiss Anna Átrendezett emlékek című kiállításán.

Hanka Nóra vagyok, ennek a kiállításnak a kurátora, ez a megnyitó pedig egy közel egy éves közös gondolkozás fontos állomása, de ugyanakkor remélem, hogy nem a lezárása.

Készülve a mai eseményre visszapörgettem ezt az időszakot kicsit a fejemben.

Az első, tavaly májusi levélváltásunktól kezdve a koncepció, a művek kiforrásán át a címválasztásig, a kiállítótérben való gondolkodásig. Ahogyan az alkotás is egy hosszú folyamat, úgy kurátorként is hosszasan állt össze ennek a mai kiállítási anyagnak minden jelentésrétege az én fejemben. A ma bemutatott képek sok szempontból intimek és nem lehet őket csak egy pillantással “elintézni”. Intimek, mert azon felül is, hogy minden mű a művész legbelsőbb része, ezekben van egy plusz személyesség, az egyéni történetek misztikuma és titokzatossága.

Kiss Anna az emlékezés ábrázolhatóságát keresi. A múlthoz való viszonyulás, egy másik kor megidézése és az örökkévalóság mindig is egyik fő kérdése volt a kultúránknak, ilyen formán pedig a művészet és emlékezés elválaszthatatlanok egymástól.

Az emlékezés, ahogyan az alkotási folyamat is, szükségszerűen szubjektív, és bár léteznek közös narratívák, de alapvetően egyéni aspektusokat különböztetünk meg.

Kiss Annánál a tartalom és a technika szoros egymás mellé rendeltségben van egymással, ahogyan a családi történetek tűnékenységének bemutatására a transzparens PVC anyagot választotta ki. Saját családtörténetének kutatása közben feltárult előtte addig sok ismert és ismeretlen dokumentum, melyeket részben rekonstruált, másrészt a valós elemeket fiktív környezetbe illesztette, ezáltal a múlt és a jelen összeér a munkákban. A PVC anyag megmunkálása különböző fázisokon keresztül történik, kiválasztásra és szerkesztésre kerülnek a fotótöredékek és szövegrészletek, melyek fóliázva, ragasztva, átrajzolva kerülnek fel, és amelyeket behálóz, körülölel a festés, a színes vonalak hálója. Az emlékezésben is valahogyan így áll össze a rétegesség, valamit kitörlünk a fejünkből, néha elcsúsznak részletek, vannak bizonytalan vakfoltok, és a kialakult képről alkotott véleményünk is gyakran változik.

Az emlékezés és a képzelet között igen vékony a határ, egy-egy emlékfoszlány, legyen az egy illat, egy érintés, egy pillanat a jelenkor valóságával különleges kölcsönhatásba tud lépni, és létrejön az egyén látásmódjának megfelelő képzettársítás. Kiss Anna munkáiban megjelenik a nyomhagyás és az elhalványulás metaforája is. Nem egy emlékkönyv oldalai jelennek meg előttünk, hanem tudatos (át)rendezés érezhető a műveken, ami ugyanakkor teret hagy a nézőnek, hogy részese legyen a műnek és saját gondolataival kitöltse az üresen hagyott helyeket.

A kiállítás terei közül a bejárat mellett található legkisebb teremben érezhető talán a legerősebben ez a gondolkodásra hívás, mintha csak szembenézésre késztetne saját múltunkkal és jelenünkkel. A papír installációban benne van a légies könnyedség, ugyanakkor érezhető valami nagyon is figyelemre intő. A posztamenseken kiállított objekteknél a fókuszpont elvesztése okoz némi instabilitást a nézőben, a falon látható szemekben pedig van egyfajta nem evilági üzenet, mintha csak egy mindent látó tekintet lenne.

A mellettünk lévő térben korábbi munkák láthatóak, melyeken hangsúlyos szerepet kapnak a kézzel írt szövegek. Ezekben a művekben a PVC-nek sokkal inkább a plasztikussága hangsúlyos, a szöveg pedig mint egyfajta textúra jelenik meg, összekötő szövet és kommunikációs kapocs a képi elemek közt.

Jelen teremnek a munkái a legújabb alkotások, a kiemeléseknek és az átfedéseknek is jelentősége van. Egy kéztartás, egy érintés, egy pár cipő mind kulcsfontossággal bírhat számunkra. Mindannyiunknak van legalább egy olyan különleges jelentőséggel bíró tárgya, mely más számára csak kacatnak tűnhet, vagy őríz a fejében egy olyan simogatást, ölelést amit nem tud elfelejteni.

A képeken tőlem jobbra megjelennek a gyermekkor önfeledt pillanatai és szimbolikus játékmackója, melyekre felnőtt korunkban időnként sóvárogva gondolunk vissza, esetleg a legfontosabb játékunkat, könyvünket néha leporoljuk, elővesszük a padlásról vagy tovább adjuk az utókornak.

Az ezzel szemben installált mű a Zakatoló idő címet viseli, és kicsit olyan, mintha az alkotás sem találná a helyét a térben, ahogyan megbontja a kiállítás szabályosságát. A műben benne van az idő pörgése, a vasúti sín talpfáinak ritmikussága az elválás és az úton levés is.

Több képen megjelenik az üres arcnélküliség, de ez az azonosíthatatlanság is segíti a nézőt a behelyettesítésben, illetve a lényegire, az emberek közötti viszonyokra irányítja a figyelmet.

Megnyitóbeszédemet azzal kezdtem, hogy ezek a művek intimek, de szeretnék buzdítani mindenkit, hogy merjen elmerülni a képek jelentésrétegeiben és hagyjon időt a saját emlékeinek felidézésére.

Bízom benne, hogy ez a családi archívum még sok érdekes inspirációt rejt magában és Anna a hajtogatás és ragasztás után is számos ötletet fog még megvalósítani a PVC anyag segítségével, ehhez neki kívánok sok termékeny alkotó időt, a jelenlévőknek pedig kellemes nézelődést. A kiállítást ezennel megnyitom.

Hanka Nóra, művészettörténész